Régen írtam 3. - Versenyfutás magammal

Versenyfutás magammal

Eljött ennek is az ideje. Tehetem amire születtem, futhatok, versenyezhetek. Öröm, izgalom, ám de félelem, bizonytalanság. Mind egyszerre? - de lehetséges! Talán ez a legszebb benne. Megfoghatatlan érzelmek sorozata, melyben elveszel, de keresed a pillanatot, az élményt. És megleled, mikor nem kutatod, csak hagyod. Ott állsz, és az idő is ledermed pont, ahogy te. Összpontosítasz, tudod mi következik. Ekkor beléd hasít az az összetéveszthetetlen hang mely jelzést ad az agynak, menni kell.

-hova? még nem tudom

-merre?

Menni, csak előre, csak magadra számítva, bár tudva mennyien ottvannak veled, de lépni csak te tudsz előre felé. Vonalak közt haladsz, ez az optimális táv. Ha kitérsz kijelölt utadról, akkor vagy kerülőt teszel, vagy levágod azt. Márpedig annak semmi értelme, egyrészről, mert ha levágod kevesebbet töltesz az amúgy sem túl terjedelmes utadon. Ha viszont kerülőt teszel, lemaradsz a többiektől. Ez tulajdonképpen nem is lenne rossz dolog, ám a külső nyomás ellenzi, tehát egyértelmű, hogy nem ez a megfelelő opció. A konklúziót levonva megoldásként a vonalak között maradsz, és kikapcsolod gondolataid, mely ösztönös folyamat következménye.

 

Azt kívánod bár tudatosan szabályozható lenne, igencsak nagy hasznát vehetnéd például a plafon bámulás, vagy éppen a stressz elkerülése érdekében. Stressz? Ezt nem engedheted meg magadnak, neked ez nem fér bele! Persze, leszögezem, ember vagyok, csakúgy, mint bárki más, így függetlenül attól mi fér bele, s mi nem, saját érzéseimhez megvan a jogom. Erre azonban magamat kell emlékeztetnem, hiszen, mint kiderült, nem a folyton hibáztatott külső nyomás passzíroz össze fulladásig, hanem minden ellentmondásba beleütközve éppen saját magam.